20. fejezet - Az első közös mangánk

Ezt nem hiszem el... Tehát ő sem tétlenkedett... Belevetettem magam a szobába.... A földre térdeltem, és egymás után néztem végig a némukat... Elképesztőek voltak... Mind egy-egy romantikus sztorit dolgozott fel... és ekkor a kezembe akadt egy.... nem hittem a szememnek... megfordultam, és ránéztem... ő a kezemben lévő némura nézett...
 - Igen... én is meglepődtem....
 - De hiszen... ez ugyan az, amit én csináltam.... - mondtam hitetlenkedve - Mégis hogy lehetséges ez?
 - Nem tudom... ezt az után csináltam, hogy elmentél... talán 2 nappal az után...
 - Én is akkor csináltam... Valamiért úgy éreztem, hogy ezt meg KELL csinálnom... Nagyon gyorsan megvoltam vele... szinte repült a tollam a papír felett....
 - Ne-nekem is...
 - Hihetetlen... egy időben, egymástól távol készítettük el ugyan azt a némut...
 - Mondd csak.. mi lenne, ha újra megcsinálnám...
 - Igazad lehet... ez biztosan egy jel lehet...Nem lehet puszta véletlen - nevetett.
Én nem mondtam semmit, csak bólogattam.... Odalépett hozzám, leguggolt mellém, elvette a némut, még egyszer átnéztem, majd mélyen a szemembe nézett.
 - Mi lenne, ha megcsinálnád ma a karaktereket, és holnap nekilátnánk az leső fejezetnek?
 - Ko-komlyan? - néztem rá kiskutya szemekkel.
 - Igen. Komolyan - mosolygott rám.
Boldog voltam... Fogtam magam, és visítva a nyakába ugrottam... Ettől persze levesztette az egyensúlyát, és a földre kerültünk... Egymásra néztünk és nevettünk... Aztán megcsókoltam, majd felpattantam ott hagyva őt a meglepődésével. Az asztalomhoz siettem, és nekiláttam a rajzolásnak... Ő még pár percig a földön feküdt, majd felült, nevetett egyet, és kiment a szobából... Pár perc múlva visszatért egy tálcával a kezében. Letette mellém a tálcát, egy puszit nyomott a fejemre, majd kiment, én pedig nekiláttam életem első közös mangánk rajzolásához...

19. fejezet - Bimbózó szerelem...

Ez most komoly? Jól hallottam? Biztos, hogy az mondta, hogy belém szeretett? Ez lehetetlen.... Mármint miért szeretne engem? Én azt hittem, hogy Ayano-ba szerelmes... Erre kiderül, hogy belém...Fura érzés fogott el... Valami megmozdult bennem erre a szóra... Valami mélyen elrejtett érzelem... Ekkor jöttem csak rá... Én is beleszerettem.. Még akkor, amikor belém jött.. És ez az érzelem csak erősödött, amikor  másnap betört hozzám... Nem gondolkodtam, csak a szívemet követtem.. Két kezem közé fogtam arcát, és megcsókoltam... Éreztem, hogy meglepődött... De utána karjaival átölelte derekam, és viszonozta csókom.. Én kezeimet nyaka köré fontam... Percekig álltunk ott, egymás karjaiban, ajkaink összeforrva... Ajkaink távolodtak egymástól, és egymás szemébe néztünk...

 - Tehát te is így érzel? - kérdezte mély, rekedtes hangon.

Nem válaszoltam... nem tudtam... Csak zavartan bólintottam... Ő elmosolyodott, magához szorított, és megpörgetett a levegőben...

 - Akkor hazajössz velem? - kérdezte, miután lerakott.

 - Igen, menjünk - indultam el.

 - Várj - szólt utánam - A rajzaiddal mi lesz? - meredt a földön heverő lapokra.

 - Hagyd csak... nem számítanak..

 - De igen... Hiszen ezek a TE rajzaid!  - lehajolt, és elkezdte felszedni őket.

Csodálkozva néztem rá, majd én is odaléptem hozzá, és segítettem összeszedni őket... Az utolsó lapért egyszerre nyúltunk... Pont az utolsó oldal volt az... Amikor a pár be vallotta az érzéseit, és megcsókolták egymást a sakura alatt.. Előbb a képre, majd egymásra néztünk.. Elnevettük magunkat... Felvettük az utolsó lapot is, majd Kazaki ideadta többit, hogy rakjam őket sorba. Egy perc alatt készen lettem vele, beleraktam egy dossziéba, majd indultam kifelé. Le a lépcsőn, majd kilépve a házból becsuktam az ajtót, a kulcsot pedig a bambusz közötti rejtekhelyre raktam... Ahogy egyre távolodtunk a háztól, Kazaki megfogta  a kezem.. Előbb ránéztem, majd elmosolyodtam... Igaz.. ezek után már egy pár vagyunk... Egy mangaka pár... Most, hogy így belegondolok, még sohasem voltam ilyen boldog.. Eddig nem igazán érdekelt engem semmi, erre jön ő, és értelmet ad az életemnek... Ráébreszt az rajz utáni szenvedélyemre, és az iránta táplált érzéseimre... Hivatást és célt adott nekem... Hazamentünk, Kazaki egyenesen a műterembe vitt engem... Belépve nem akartam hinni a szememnek... A szoba dugig volt némukkal... tehát ő sem tétlenkedett addig, amíg én nem voltam itt... Szinte kábulatban léptem be a szobába...

18. fejezet - Ígéretek sokasága...

Ezt elrontottam.. Mostmár biztos.. Nagyon dühös rám... És enm csak azért, mert elszöktem előle.. amangáért is... De mit kellett volna tennem? Nem olt más lehetőségem.. Rajzolnom kellett!! Muszáj volt! Viszont ahhoz, hogy rajzolhassak, ekkel egy trténet is.. Ha pedig ő nincs mellettem, akkor nekem kellett egyet kitalánom... Teljesen le volt törve... Kezében tartotta a mangám... Lassan leszálltam az gyról, és felé indultam... Mire odértem, kezéből kiestek rajzaim, és beterítették a padlót.. Nem foglalkoztam velük.. Csak hozzá akartam elérni... Odamentem, és átöleltem a vállát.. Nem regált rá... Kövé dermedve ált... Még szorosabban öleltem, reméle, hogy kicsikarhatok belőle valamilyen érzelmet...
 - Sajnálom... nem akartam.. de nem hagytál rajzolni..ezért jöttem el....
Még mindig semmi... Se egy érzelem, se ármiféle rekació...
 - Nem kellett volna nélküled mangá csinálnom, tudom... De rajzolnom kellett! Ezért írtam egy történetet....
 - De miélrt nélkülem? - kérdezte alig halhatóan.
Végre! Végre megszólalt.. annyira örültem...
 - Nem hagyták rajzolni...
 - Mert féltelek...
 - De tudok vigyázzni magamra...
 - Ő is ezt mondta.... mégis meghalt...
 - Én fogok meghalni És sose hagylak el, ha megígéred, hogy rajzolhatok....
 - Eddig is rajzolhattál... csak nem egész álló nap...
 - De én egész nap akarok rajzolni! Mert neked hála megtaláltam az élet célom! Azt, ami boldoggá tesz! És nem csak a rajzlás.. hanem a veled töltött idő is kedves számomra - vallottam be halkan.
 - Én is jól érzem magam veled... De kérlek ígérd meg, hogy nem hagysz el, és nem szöksz meg tőlem soha többé!
 - Akkor ígérd meg, hogy többet nem korlátozol engem!
 - De akkor is mértéket kell tartanod! Nem kerülhetsz kórházba, vagy hasonlók!
 - Mondd, miért aggódsz értem ennyire? - kérdeztem mélyen a szemébe nézzve.
 - Azért, mert már az első találkozásunkkor tudtam, hogy te más vagy...
 - Ezt hogy érted?
 - Úgy, hogy azt hiszem.. én... téged... szeretlek... Első látásra beléd szerettem....