21. fejezet - Egy kisebb vita....

Hihetetlenül gyorsan ment a munka... Persze nem foldozhattam túl sokat.... Kazaki oda figyelt, nehogy megint elájuljak, vagy ilyesmi... De ezúttal ő is besegített... Én megrajzoltam  a karaktereket és az alap történetet, ő pedig megcsinálta a tónusozást és az árnyékokat. Teltek a napok és egyre kevesebb munka maradt... Napi 10 oldalt csináltunk meg... Már 3 nap eltelt.. már csak két nap, és készen vagyunk! El se hiszem... Olyan gyorsan megy az idő...

 - Na kislány, itt az idő - állt fel az asztaltól Kazaki.

 - Minek van itt az ideje? - kérdeztem csodálkozva, de nem hagytam abba a rajzolást.

 - Ideje lefeküdni!

 - Ugyan miért? Még nem vagyok fáradt.

 - De reggel az leszel!

 - Majd tovább alszom...

 - Nem fogsz tudni!

 - Ugyan miért nem?

 - Mert holnap iskola! - erre persze már felnéztem a rajzolásból.

 - Hogy mi? Na ne mér....

 - De igen.... Letelt az időnk... Többet nem hiányozhatsz....

 - De a mangánk....

 - Ne aggódj, még bőven van időnk befejezni! Ráadásnak az iskola fontosabb.... és én is már elég rég nyitottam ki a boltot - morfondírozott.

 - De hiszen már csak 2 nap kéne, és kész vagyunk! - lebegtetem meg a levegőben a rajzom.

 - Lehet, de nem számít. Na nyomás aludni, vagy én viszlek oda - lépett a székem mögé.

 - Csak még ezt az oldalt had fejezzem be!

 - Azt mondtam, hogy most azonnal. Nem fejezel be semmit - karolta át a derekam és felemelt a székből.

 - Ajj tegyél már le!

 - Ne aggódj, leteszlek majd. A szobádban az ágyba!

Nem volt mit tennem... nem tudtam ellenkezni vele... Most, hogy így belegondolok, tényleg elfáradtam már egy kicsit... És a sulival kapcsolatban is igaza volt.... Nem szabad többet hiányoznom... A fene egye meg, hogy neki mindig igaza van! Megérkeztünk a szobámba, ő pedig ahogy ígértem, lerakot az ágyba... Még be is takart, mint egy kisgyereket... Duzzogva néztem fel rá...

 - Sajnálom.. igazad volt....

 - Miben is?

 - Hát... mindenben...

 - Jó kis lány - puszilta meg a homlokom - Szép álmokat - csókolt meg.... 

20. fejezet - Az első közös mangánk

Ezt nem hiszem el... Tehát ő sem tétlenkedett... Belevetettem magam a szobába.... A földre térdeltem, és egymás után néztem végig a némukat... Elképesztőek voltak... Mind egy-egy romantikus sztorit dolgozott fel... és ekkor a kezembe akadt egy.... nem hittem a szememnek... megfordultam, és ránéztem... ő a kezemben lévő némura nézett...
 - Igen... én is meglepődtem....
 - De hiszen... ez ugyan az, amit én csináltam.... - mondtam hitetlenkedve - Mégis hogy lehetséges ez?
 - Nem tudom... ezt az után csináltam, hogy elmentél... talán 2 nappal az után...
 - Én is akkor csináltam... Valamiért úgy éreztem, hogy ezt meg KELL csinálnom... Nagyon gyorsan megvoltam vele... szinte repült a tollam a papír felett....
 - Ne-nekem is...
 - Hihetetlen... egy időben, egymástól távol készítettük el ugyan azt a némut...
 - Mondd csak.. mi lenne, ha újra megcsinálnám...
 - Igazad lehet... ez biztosan egy jel lehet...Nem lehet puszta véletlen - nevetett.
Én nem mondtam semmit, csak bólogattam.... Odalépett hozzám, leguggolt mellém, elvette a némut, még egyszer átnéztem, majd mélyen a szemembe nézett.
 - Mi lenne, ha megcsinálnád ma a karaktereket, és holnap nekilátnánk az leső fejezetnek?
 - Ko-komlyan? - néztem rá kiskutya szemekkel.
 - Igen. Komolyan - mosolygott rám.
Boldog voltam... Fogtam magam, és visítva a nyakába ugrottam... Ettől persze levesztette az egyensúlyát, és a földre kerültünk... Egymásra néztünk és nevettünk... Aztán megcsókoltam, majd felpattantam ott hagyva őt a meglepődésével. Az asztalomhoz siettem, és nekiláttam a rajzolásnak... Ő még pár percig a földön feküdt, majd felült, nevetett egyet, és kiment a szobából... Pár perc múlva visszatért egy tálcával a kezében. Letette mellém a tálcát, egy puszit nyomott a fejemre, majd kiment, én pedig nekiláttam életem első közös mangánk rajzolásához...

19. fejezet - Bimbózó szerelem...

Ez most komoly? Jól hallottam? Biztos, hogy az mondta, hogy belém szeretett? Ez lehetetlen.... Mármint miért szeretne engem? Én azt hittem, hogy Ayano-ba szerelmes... Erre kiderül, hogy belém...Fura érzés fogott el... Valami megmozdult bennem erre a szóra... Valami mélyen elrejtett érzelem... Ekkor jöttem csak rá... Én is beleszerettem.. Még akkor, amikor belém jött.. És ez az érzelem csak erősödött, amikor  másnap betört hozzám... Nem gondolkodtam, csak a szívemet követtem.. Két kezem közé fogtam arcát, és megcsókoltam... Éreztem, hogy meglepődött... De utána karjaival átölelte derekam, és viszonozta csókom.. Én kezeimet nyaka köré fontam... Percekig álltunk ott, egymás karjaiban, ajkaink összeforrva... Ajkaink távolodtak egymástól, és egymás szemébe néztünk...

 - Tehát te is így érzel? - kérdezte mély, rekedtes hangon.

Nem válaszoltam... nem tudtam... Csak zavartan bólintottam... Ő elmosolyodott, magához szorított, és megpörgetett a levegőben...

 - Akkor hazajössz velem? - kérdezte, miután lerakott.

 - Igen, menjünk - indultam el.

 - Várj - szólt utánam - A rajzaiddal mi lesz? - meredt a földön heverő lapokra.

 - Hagyd csak... nem számítanak..

 - De igen... Hiszen ezek a TE rajzaid!  - lehajolt, és elkezdte felszedni őket.

Csodálkozva néztem rá, majd én is odaléptem hozzá, és segítettem összeszedni őket... Az utolsó lapért egyszerre nyúltunk... Pont az utolsó oldal volt az... Amikor a pár be vallotta az érzéseit, és megcsókolták egymást a sakura alatt.. Előbb a képre, majd egymásra néztünk.. Elnevettük magunkat... Felvettük az utolsó lapot is, majd Kazaki ideadta többit, hogy rakjam őket sorba. Egy perc alatt készen lettem vele, beleraktam egy dossziéba, majd indultam kifelé. Le a lépcsőn, majd kilépve a házból becsuktam az ajtót, a kulcsot pedig a bambusz közötti rejtekhelyre raktam... Ahogy egyre távolodtunk a háztól, Kazaki megfogta  a kezem.. Előbb ránéztem, majd elmosolyodtam... Igaz.. ezek után már egy pár vagyunk... Egy mangaka pár... Most, hogy így belegondolok, még sohasem voltam ilyen boldog.. Eddig nem igazán érdekelt engem semmi, erre jön ő, és értelmet ad az életemnek... Ráébreszt az rajz utáni szenvedélyemre, és az iránta táplált érzéseimre... Hivatást és célt adott nekem... Hazamentünk, Kazaki egyenesen a műterembe vitt engem... Belépve nem akartam hinni a szememnek... A szoba dugig volt némukkal... tehát ő sem tétlenkedett addig, amíg én nem voltam itt... Szinte kábulatban léptem be a szobába...